• Igaz történet: Egy különös barátság

    Igaz történet: Egy különös barátság


     

    Igaz történet: Egy különös barátság



    Mindeddig nem sokszor beszéltem a történtekről, se ismerősnek, se ismeretlennek, most viszont úgy gondolom, hogy kell, mert szerintem sok hozzám hasonló lány van.
    Sok lány, ki nem beszél róla és sok szülő, kinek fogalma sincs mi történik a lányával.
    A történetem alig egy évre nyúlik vissza.
    Tavaly július végén egy nagy létszámú spirituális táborban vettem részt, az ország másik felében. A tábor korok szerinti összetétele meglehetősen vegyes volt, kb. 200-an voltunk, és az 1 évestől a 80-ig bezárólag mindenki ott volt. Én ekkor voltam 16 éves. A tábor 4. vagy 5. éjszakáján a következő történt:
    Egy 5-6 főből álló baráti társaság iszogatott a tábor egyik eldugott sarkában egy kerti asztal körül ücsörögve, az átlagéletkoruk olyan 35 év körül lehetett, a társaságnak egyetlen egy női tagja volt, aki kis idő elteltével nyugovóra is tért, így maradtak 5-en. Én ekkor egy lépcső korlátjának támaszkodva ücsörögtem a fűben, örültem a derült égboltnak, mivel napok óta be volt borulva, és a felhők miatt nem lehetett látni a csillagokat. Ez az éjszaka viszont más volt, csillagokat nézve ültem a fűben, teljesen némán és kivételesen nem zakatolt a fejem. Gondolatok nélkül peregtek a percek, néha-néha hallottam a tőlem nem messze ülő társaság beszélgetéseinek részletét, olykor egy nevetést, és pohárcsörrenést. Kb. 1,5, talán 2 óra telhetett el így. Addigra ezen a társaságon és rajtam kívül mindenki aludni tért.
    Ekkor megszólított az egyik asztalnál ülő férfi.
    - Szia! Gyere ide hozzánk, ne ücsörögj ott egyedül! – így hangzott a szelíd és halk mondat.
    Akkor minden olyan nyugodtnak tűnt, az egész táborban megszűnt a nyüzsgés, és sehol senki, olyan földöntúli élmény volt. Mivel mindig is kedveltem a felnőttek társaságát nem volt kérdés, hogy odamegyek-e a kedves baráti csapathoz. Felkeltem a földről, odasétáltam az asztalhoz, ami csak egy közeli teraszról kapott egy halvány fénysugarat. Akkor vált számomra világossá, hogy valójában mennyi alkohol fogyott el amíg én a fűben ücsörögtem. Az egyik férfi mögött találtam magamnak egy megfelelő helyet, és mögé álltam.
    - Gyere! Ülj le! – kaptam egy újabb biztató szót, és egy kedves gesztust.
    Nem volt kedvem leülni, mert egészen addig ültem, és igazából már aludni készültem, addigra már elmúlt éjfél is, mégis maradtam egy kicsit. Leültem az egyetlen szabad székre és beszélgettünk. Szemmel láthatóan már mindenki alig volt magánál töménytelen mennyiségű tequila elfogyasztási után. Úgy itták, mint a vizet, és folyamatosan hozták az újabbnál újabb köröket.
    - Kérsz egy tequilát? – kérdezte az egyik apám korabeli férfi mosolyogva és kedvesen.
    - Nem! Köszönöm nem kérek!
    Addigra kezdtem magamhoz térni az órákig tartó gyönyörködésből, de inni nem volt kedvem, főleg töményet, egyébként sem nagyon bírom az alkoholt, és mivel soha, életemben soha nem tiltották, hogy igyak, így nem is hatott meg az ajándék tequila. Ezzel az alkohol kérdés le volt rendezve. A csapat összetételét tekintve hamar kiderült, hogy az 5 főből 3, a tábort szervezők közé tartozott. Percekkel később kijött a büfés, aki jó barátjuk volt, és megkérdezte, hogy hozhat-e még egy kör alkoholt. A választ azonban már nem ők, hanem én adtam meg. Már talán egyikőjük sem volt magánál, pontosabban talán egy férfi, de a többiek össze-vissza beszéltek. Így válaszomat nem lehet nehéz kitalálni.
    - Nem kérnek többet! – válaszoltam a büfésnek halkan és mosolyogva.
    - Rendben! – ennyit felelt, apró mosollyal a szeme sarkában.
    Összeszedett egy pár poharat, és visszasétált. Újabb percek teltek el, a társaság szédelgett, és kértek valami jelentéktelen apróságot a büféből, én voltam az, aki el tudott odáig sétálni, így mivel lehetőségem volt rá segítettem a kissé felelőtlen alkoholfogyasztóknak. Visszatértem, de már nem ültem le a székre, inkább odaálltam az egyik 38 éves, erősen dülöngélő férfi mögé, hogy le ne essen a székről. Megfogta a derekamat, gondoltam magamban, hogy csak „kapaszkodik” mert forog vele a világ. Magához húzott és megkérdezte, hogy hány éves vagyok, de a választ nem nagyon várta meg, hanem kezdte is: huszon…? Gondoltam kijavítom nem is kicsi tévedését…
    - 16 éves vagyok – válaszoltam teljes nyugalommal
    Tágra nyílt szemekkel bámult rám, és meglehetősen hangosan adta tudtára az asztalnál ülő 4 barátjának, hogy hány éves is vagyok. Rövid csendet követően kezdett újra helyre rázódni a hangulat, a helyzet viszont itt kezdett igazán érdekessé, nyugtalanítóvá, kellemetlenné és később félelmetessé válni. Kezét mindaddig a derekamon pihentette, és akkor alig érezhetően, majd gyorsulva közeledett nagy és meleg tenyere a combom felé. Szemembe nézett, kissé feszült voltam, de bátran merem mondani, hogy nem féltem. Kezét ameddig tudta lecsúsztatta combom külső felén, majd a belső oldalán húzta felfelé. Mozdulatlanuk álltam mellette, gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, keresve a kiutat a felmerülő problémából. Száz és száz eset és lehetséges megoldás jutott eszembe másodpercek alatt… mégsem tudtam, mit is tehetnék. Eközben keze visszaért a derekamhoz, és újabb felfedező kalandra indult, ezúttal a nadrágom alá. Ekkor pattant el bennem valami, ennél a jelenetnél éreztem azt, hogy baj van, pontosabban az lesz ha nem teszek valamit. Nem mertem ráförmedni, vagy menekülni, mert gyorsabb és erősebb volt nálam, mégiscsak egy közel 2 méter magas, izmos férfi volt, ráadásul részeg. Tekintetünk ismét összeakadt, mosolyommal próbáltam leplezni feszültségemet. Figyeltem, hogy semmi olyan mozdulatot ne tegyek, ami haragra vagy még nagyobb vágyra gerjesztené. Óvatosan halásztam ki a kezét a bugyimból, majd halkan tettem fel a kérdés, hogy mit is keres a nadrágomban. Válaszolni nem tudott, vagy nem akart, csak vigyorgott. Tudtam, hogy bármit megtehet velem, kiszámíthatatlan és erős. Ha elhibázok valamit, akkor nincs több esélyem, elveszi azt, amit minden lány a legjobban félt, amit csak annak ad oda, akit igazán szeret, és aki őt viszontszereti. Ez a helyzetünkben viszont nem így volt. Ekkor egy váratlan mozdulatsor vette kezdetét. Hirtelen felállt a székről, és megszorította a karomat. Nem haragból, vagy dühből, csak a mozdulatai is esetlenek voltak az alkoholtól. A közelben álló büféhez vitt, pontosabban ráncigált. Nekilökött a falhoz, derekam sajogni kezdett, de nem érdekelt. Teljes testével nekem dőlt, olyan érzésem volt, mintha támaszkodott volna… ekkor jött egy félelmetes mondat… még ma is határozottan emlékszem a hangra, a hangsúlyra, és arra, amit akkor éreztem. Még most is, ahogy írom görcsbe rándul a gyomrom.
    - Jobb lenne kislány, ha ezt odabent a szobámban folytatnánk.
    A hideg is kirázott a gondolattól, remegni kezdtem, nem tudtam rá mit reagálni, nem tudtam mi akarok, csak azt, hogy mit NEM. Ránéztem, és talán egy apró könnycsepp is végiggördült az arcomon, de ezt már nem tudom pontosan. Próbáltam nyugodt maradni, de már féltem, leplezni próbáltam, viszont egész testével a falhoz nyomott. Úgy éreztem elkapott, nincs menekülési utam, és összezavarodtam. Világossá vált, hogy erővel nem győzhetek, az eszére nem tudok hatni, így egy lehetőségem van… a szívére kell nagy hatással lennem. Cikáztak a fejemben a válaszlehetőségek, mérlegeltem, hogy megbántom-e, vágyakat gerjesztek-e egy-egy mondatommal. Majd megszólaltam remegő hangon.
    - XY - szólítottam meg halkan (a nevét nem szeretném nyilvánosságra hozni) – Én ezt nem szeretném.
    - De miért nem? – kérdezte ártatlanul, mint akinek tényleg fogalma sincs róla
    Vállára tettem a kezem, szemébe néztem, és ennyit tudtam csak felelni:
    -Nem vagyok rá felkészülve, nem most, nem itt, és nem ilyen körülmények között szeretném elveszíteni.
    Még most sem tudom, hogy miért voltam vele akkor ennyire őszinte.
    Ekkor mintha megértett volna valamit, abból, amit akkor éreztem. Engedett a szorításon, már nem nyomott annyira a falnak. Egy fél lépéssel talán hátrébb is lépett, én pedig még mindig a falhoz simulva álltam enyhén sokkosan. Fogalmam sincs, hogy tudatos, ösztönös vagy csak véletlen mozdulat volt, de ekkor már gyengéden fogta meg a derekam, finom mozdulattal és lassan húzott el a faltól. Ekkor már tudtam, hogy megúszom. Nem volt erőm se sírni, se nevetni, de még beszélni sem. Visszasétált a barátaihoz leült a székre mintha semmi sem történt volna. Én is visszamentem. Megálltam az asztal mellett, nem szóltam semmit, csak álltam ott, mint egy darab fa, rezdületlen arccal, mozdulatlanul. Percek teltek el… az asztal másik feléről egy férfihangot hallottam. A tábor vezetője volt, aki mindannyiuk közül a legkevesebbet itta, és már egész jól volt. Ott a sötétben csak annyit láttam, hogy kinyújtja felém a kezét, és halkan szól.
    - Gyere ide kicsi! Kérlek! – a hangjában volt valami nagyon megnyugtató
    Átsétáltam az asztalnak arra az oldalára, a kezét még mindig felém nyújtva tartotta. Ki voltam bukva, fáradtabb voltam, mint valaha a magammal vívott lelki „harc” után, és remegtem. Megfogtam kinyújtott kezét, ezzel egy kicsit megnyugtatott. Rám mosolygott, felállt az asztaltól és ennyit mondott:
    - Kérlek gyere velem! – halkan és mély alázattal szót hozzám.
    Utunkat a szobám felé vettük. Némán sétált mellettem, majd kb. 50 méter megtétele után lassított léptein és megállt. Egymásra néztünk, és halkan tette fel a kérdést:
    - Minden rendben? – egyszerű, mégis sokat jelentő kérdés volt, olyan, mintha pontosan tudta volna, hogy mi történt, és mi történhetett volna.
    Ekkor éreztem, hogy elerednek a könnyeim, nem sírtam sokat, de egy pár könnycsepp lepergett az arcomon. Torkomon alig jött ki hang, mégis kipréseltem rajta, hogy „igen”
    Megfogta a vállam, szembe fordított magával, letörölt egy könnycseppet és halkan ennyit mondott:
    - Most feküdj le kérlek! – szíve mélyéről jövő mondat volt, olyan igazi jó tanács.
    Halvány, mégis mindent eláruló apró mosoly ült ki mindkettőnk arcára, és ekkor a szobám felé vettem az irányt. Fáradt voltam, talán jobban, mint valaha. Bementem a szobába, és ekkor először tűnt fel 5 nap után, hogy nem lehet bezárni az ajtót. Lefeküdtem, magamra húztam a takarót, és biztos voltam benne, hogy nem jön utánam senki. Aludni alig tudtam, 10 percenként felébredtem, és nem értettem az éjszaka történteket. Másnap reggel fél 7-kor volt az ébresztő, de én már 5 körül ébren voltam, járt az agyam. Nem akartam elmenekülni, elbújni a nagyvilág elől, mert nem történt semmi olyan, ami miatt lelkiismeret furdalásom lett volna, de volt egy tény, ami kezdetben nem kis fejtörést okozott. Ez pedig a következő volt: az apám korabeli férfi, aki előző éjjel többet akart tőlem, mint barátság (sokkal többet) a tábor lakója, pontosabban egyik szervezője, tehát a helyszínen tartózkodik. Szembe kellett néznem a ténnyel, miszerint össze vagyunk zárva, bár nagy tábor volt, annak, hogy még két napig elkerüljem elég kicsi volt az esélye. A maradék két napon pedig nem kuksolhattam a szobában, legfőképpen azért nem, mert az aznapi programra vártam már hetek óta, ez volt a félelmetes, mégis varázslatosan hívogató tűzönjárás.
    A délelőtt folyamán mindössze egyszer láttam XY-t (most nevezzük így az egyszerűség kedvéért). Összeakadt a tekintetünk, de semmit nem szólt egyikünk sem. A tábor vezetőjével viszont többször is összefutottam akkor délelőtt. Vele sem beszélgettem, de szeméből láttam, hogy tisztában van a dolgokkal. Olykor szavak nélkül kommunikáltunk 5-6 méter távolságból, csak a másik pillantásáról tudtuk kölcsönösen, hogy mit gondol. Elérkezett az este, a tűzönjárás, varázslatos és fantasztikus élmény volt. Este pedig jött a nagy buli, és ivászat. Már kezdett sötétedni, mikor megpillantottam XY-t… felém tartott, először megijedtem, de most sokan voltak körülöttünk, túl ciki lett volna menekülőre fogni az ügyet, és kíváncsi is voltam… odajött hozzám, látta rajtam, hogy megijedtem. Megállt előttem, nem szólt semmit, és én sem, nem is ért hozzám, csak néztük egymást, majd megtört a csend.
    - Most mondták, hogy én… én tegnap… - elcsuklott a hangja, és alig tudott mit mondani.
    Láttam, hogy a könnyeivel küzd, nekem is gyűltek a könnycseppek a szemem sarkában, ekkor tudtam meg tényleg, hogy mindez (legalábbis az eset jelenős része) az alkohol hatása miatt volt. Ismét megszólalt, a hangja remegett:
    - Köszönöm, hogy nem… nem történt meg… - mondta halkan
    - Én is. – akkor nem tudtam mit mondani.
    Ő akkor iszonyatos bűntudatot érzett, én pedig remegtem. Olyanok voltunk mint két gyerek, aki nem tudja mit mondhat és mit nem. Egyre többen néztek minket, de senki sem jött közelebb, inkább távolból figyelték az eseményeket.
    - Bocsáss meg! Én nem… nem szerettelek volna bántani… - hangjában mérhetetlen bűntudat és aggodalom érződött.
    Megsajnáltam, ahogy ott állt előttem egy nálam 22 évvel idősebb férfi megtörten és tele bűntudattal. Sírt, mint egy gyermek, bár próbálta leplezni, de előlem ekkor már nem tudta elrejteni könnyeit, túlságosan ismertem már.
    Ekkor értettem meg, hogy mit keresek én gyerekként egy leginkább felnőtteknek szóló táborban, és mivel ez a tábor a másik elfogadásáról és megbocsátásról is szólt, így válaszoltam:
    - Nem haragszom! Kezdjünk mindent tiszta lappal! „…” vagyok! – kicsit könnyes szemekkel és mégis mosolyogva nyújtottam neki kezet.
    - Jajj! – csak ennyi szakadt fel belőle.
    Kezet fogtunk, ő is elmosolyodott, félve felém lépett egyet, és lassú mozdulattal átölelt. Percekig álltunk egymást átölelve a büfétől nem messze, úgy sírtunk egymás vállán, mint két gyerek.
    - Köszönöm! – súgta halkan a fülembe.
    Lassan megnyugodtunk mindketten, megsimogatta a derekam, ami még mindig sajgott az előző esti falhoz vágástól. Nem tudom, hogy tudta-e, de nem szerettem volna még ezzel is terhelni, óvatosan paskoltam meg a vállát, és ekkor már szent volt a béke.
    Aznap este ismét egy asztalnál ült az 5 fős baráti társaság és én, megint iszogattak, ekkor már módjával. A tábor vezetőjével összeakadt a tekintetünk az asztalnál ülve.
    - Köszönök mindent! - Ekkor csak ennyit mondtam, de ő értett mindent.
    - Nincs mit! – válaszolt egy mosoly kíséretében
    A büfés kihozott egy kör tequilát, lerakta az asztalra.
    - Egészségetekre! – mondta egyikőjük, és magukhoz vették a poharat.
    Barátai XY-ra néztek, aki csak ennyit felelt:
    - Köszönöm nem! Én ma nem iszom!
    Aznap este úgy ültünk ott a kerti asztalnál, mintha évek óta ismernénk egymást, nevettünk, és beszélgettünk az élet dolgairól, pedig alig 6 napja találkoztam velük először, és egészen az előző estéig nem is beszéltünk egymással.
    Barátságunk így kezdődött és tart a mai napig is. Az ország másik felében lakik, de többször találkoztunk azóta, és tartjuk a kapcsolatot. A történteket viszont egyikőnk sem említette még soha beszélgetéseink során. 


    Szeretem mint barát, tisztelem és becsülöm. Az iránta érzett érzelmeimet talán a tisztessége fordította át a fájdalomból a szeretetbe. Ha ő nem keresett volna fel aznap, talán azóta sem beszéltünk volna, és egy fájdalmas emlékként élne bennem. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes helyzetbe kerültem, hogy nem sok híja volt a nagyobb bajnak, mégis örülök, hogy én lehettem ott. Annyiszor belegondoltam, és megköszöntem már a sorsnak, hogy nem egy nálam fiatalabb lányt küldött oda helyettem, aki nem méri fel a helyzet súlyosságát. Örülök, hogy az alkoholt nem fogadtam el akkor, mert nem tudtam volna helyesen ítélni, és tiszta fejjel gondolkodni, pedig ennek köszönhetem, hogy megúsztam. Talán, ha menekülni próbáltam volna, utánam jön, és óriási bajban lettem volna egy szobában, amit nem lehet kulcsra zárni. Ha ittam volna, talán csak viccként értékeltem volna, és ismét ott a baj. Ez mind olyan, amit sosem fogok már megtudni. Talán az agya már nem működött rendesen részegen, de a szíve nincs kőből és talán mégis hatott…
    Sok mindent megtanultam akkor. Megtanultam szeretni, megbocsátani, hinni magamban, és abban, hogy még a legnagyobb bajból is van kiút, és én erre mind képes vagyok. Már tudom mit tesz az emberrel az alkohol… azóta gyorsabban és helyesebben döntök. Nem félek, mert bár próbára tett az élet, megmutattam (elsősorban magamnak), hogy egy ilyen extrém helyzetből is ki tudok kerülni épségben.
    Egy mondattól és egy érintéstől viszont még mindig végigfut a hátamon a hideg és akárhányszor is hallom újra meg újra átélem azt az éjszakát, talán életem végéig. Ez a mondat a „Jobb lenne kislány, ha ezt odabent a szobámban folytatnánk”.