Együtt jártak ők sok éve már, A fiú s a leány két jó barát. Hideg tél, meleg nyár, napsugár, Kint találta őket a kisutcán. Fogták egymás kezét, beszélgettek sokat, Súgták egymásnak a csacsi szavakat. Boldogok voltak, mint még soha más, Szerették egymást a fiú s a leány. Egy napon így szolt a leány: Gyermeket város, egy édes kisbabát! Megeredt szemében a könny, De a fiú nem szólt csak elköszönt. Többé nem jött vissza már, Nem várta többé a leány. Elment némán s hidegen, Ez volt a végső szerelem. S megszületett a kisfiú, Boldog volt a leány. Hátha megjön az apja talán, De nem jött hiába is várta őt. S a hetek, napok egyre múltak, De ő mégis reménykedett hátha visszatér, De a fiú akkor már másnak mesélt. Együtt élt a lány, a kisfiúval árván. Benne lelte örömét, az elmúlt ifjúságát Nőtt a fiú napról napra szebb lett, S kimondta az első szót, a legszebbet. Egy napon sétálni mentek, S a kisfiú ott totyogott az anya mellett, A sötét kisutcán, ahol előtte jártak, Felvillantak a régi szép emlékek, Az elmúlt boldog napok. „Milyen kár, hogy egyedül vagyok!” S akkor egy ifjúpár köszönt rá. Kékszemű, barna fiú, s egy barna lány. Visszanézett a lány A könnyein át. S így szólt a kisfiúhoz: Látod ő volt az apukád !!
