Együtt jártak ők!

Együtt jártak ők sok éve már,
A fiú s a leány két jó barát.
Hideg tél, meleg nyár, napsugár,
Kint találta őket a kisutcán.
Fogták egymás kezét, beszélgettek sokat,
Súgták egymásnak a csacsi szavakat.
Boldogok voltak, mint még soha más,
Szerették egymást a fiú s a leány.
Egy napon így szolt a leány:
Gyermeket város, egy édes kisbabát!
Megeredt szemében a könny,
De a fiú nem szólt csak elköszönt.
Többé nem jött vissza már,
Nem várta többé a leány.
Elment némán s hidegen,
Ez volt a végső szerelem.
S megszületett a kisfiú,
Boldog volt a leány.
Hátha megjön az apja talán,
De nem jött hiába is várta őt.
S a hetek, napok egyre múltak,
De ő mégis reménykedett hátha visszatér,
De a fiú akkor már másnak mesélt.
Együtt élt a lány, a kisfiúval árván.
Benne lelte örömét, az elmúlt ifjúságát
Nőtt a fiú napról napra szebb lett,
S kimondta az első szót, a legszebbet.
Egy napon sétálni mentek,
S a kisfiú ott totyogott az anya mellett,
A sötét kisutcán, ahol előtte jártak,
Felvillantak a régi szép emlékek,
Az elmúlt boldog napok.
„Milyen kár, hogy egyedül vagyok!”
S akkor egy ifjúpár köszönt rá.
Kékszemű, barna fiú, s egy barna lány.
Visszanézett a lány
A könnyein át.
S így szólt a kisfiúhoz:
Látod ő volt az apukád !!